2011. március 2., szerda

Hála Rivière-nek, ezerötszáz kilométeren át a postavonal szolgálata mindennél előbbrevaló volt.

- Ezek az emberek boldogok – mondta néha -, szeretik, amit csinálnak, és azért szeretik, mert én kemény vagyok.

Talán szenvedést okozott, de hatalmas örömöket is szerzett embereinek. „Bele kell őket hajtani az erős életbe – gondolta -; szenvedésekkel és örömökkel jár, de csak ez ér valamit.”


(…)


„Legbátrabb emberem. Amit azon az estén véghezvitt: nagyon szép, de megmentem a félelemtől…”

Azután, mint a gyöngeség egy kísértése, az jutott eszébe:

„Ahhoz, hogy szeressenek, elég, ha szánakozunk. Én soha nem szánakozom, vagy ha igen: eltitkolom. Igaz, én is szeretném, ha barátság, emberi kedvesség venne körül. Az orvos megtalálja mindezt mestersége kapcsán. De én az eseményeket szolgálom. És kovácsolnom kell az embereket erre a szolgálatra. Este, irodámban, az úti jelentések fölött mennyire érzem ezt a sötét törvényt! Ha elhagyom magam, ha útjukra hagyom a jól elrendezett eseményeket, akkor születnek titokzatosan a kellemetlenségek. Mintha egyedül az én akaratom akadályozná meg, hogy egy gép útközben összetörjön, vagy hogy a vihar késleltesse a postát. Néha meglepődöm: mekkora hatalmam van!”

Tovább gondolkodik.

„Ez talán világos is. Ilyen a kertész örök küzdelme a pázsiton. A puszta keze súlya visszanyomja a földbe, amit az állandóan sarjaszt: a vadon növényzetet.”

A pilótára gondol.

„Megmentem a félelemtől. Nem őt ostoroztam, hanem rajta át azt a húzódozást, amely megbénítja az embert az ismeretlen előtt. Ha meghallgatom, ha sajnálom, ha komolyan veszem a kalandját, azt hiszi, titokzatos vidékről tért vissza, és az ember csak a titoktól fél. Kell, hogy legyenek, akik leszállnak ebbe a sötét kútba, és ha visszajönnek, elmondják: semmi különössel nem találkoztak.”

Antoine de Saint-Exupéry Éjszakai repülés